2015-07-04 A Függetlenség napja, de a Szülcsinapcsimra írtam

 „…..nem elég a jót akarni, de tenni, tenni kell”

Újra régen készülök, hogy írjak, de az események sokasága és a gondolataim tisztulása folyamatosan gátat szab annak, hogy olyan írás szülessen, ami mindenki számára érthető. Sokak számára az évente egyszer sorra kerülő saját születésnapjuk igencsak nagy jelentőséggel bír az életükben, bár egy kor felett már ezt nem szívesen ünneplik és vállalják az Emberek nyíltan, aminek elsősorban az az oka, hogy : öregszünk…. Na de ez mióta világ a világ mindig is így volt, ezen változtatni senki sem tud. Az öregedés ellen nincs mit tenni, az okosak ügyesen elpoénkodják, hogy amit a korral nem lehet elvenni: az a tudás és a tapasztalat. Valahogy így érzem én is, s ha már megszereztem azt a tudást és ennyivel van ennyim, akkor ezt a tudást igyekszem másokkal megosztani. Ami ugyan nem sok, de mégis jóérzéssel tölt el néhány éve, hogy úgymond: évről-évre egyre „bölcsebbnek” érzem magam nemes egyszerűséggel. Valahogy így sikerül túltennem magam azon, hogy lassan egyre kevesebb van hátra és egyre több a hátam mögött. (Évek tekintetében legalábbis ;) . )

Úgyhogy én is öregebb lettem, s egy évvel ezelőtt megfogadtam, hogy egy év múlva ki kell derülnie, hogy merre is van az arra? Mondjuk akkor még kábé fogalmam nem volt, mivel éppen otthagytam a munkahelyemet – ezerszer leírtam már, hogy önszántamból, mint ahogyan azt is, hogy közalkalmazott voltam és középfokú végzettségemnek köszönhetően , „csak” tecnikai dolgozói munkakört sikerült protekcióval betöltenem még(már?) 2005 évben is. Ennek okait még mindig nem fogom itt megosztani, mert egyszer majd mindennek eljön az ideje és ez itt még nem az. Ennek ellenére nagyon sokan tudják, hogy mi is történt valójában, mivel minimum 80 közvetlen munkatársam volt és ezen kívül elég széles ismertségre tettem szert a végzett munkámon keresztül. Nem ismeretségre, hanem ismertségre azaz azáltal, amiket tettem, amik nem nevezhetők egyszerű hétköznapi cselekedeteknek, sőt sokak szerint nem szabad lett volna ennyire precízen végeznem a munkámat: ennyire lelkiismeretesen és becsületesen. Jól belegondolva mindig is ez volt a vesztem, hogy kerestem az összefüggéseket, a megoldásokat, amik igen egyszerű gondolkodással kivitelezhetőek voltak, azaz egyre nyilvánvalóbbá váltak az ok-okozati összefüggések: segítettem az Embereknek. Amennyiben még mindig nem világos a jelen helyzetem akkor azt igyekszem most mindenkivel megosztani: tanultam, hogy megszerzett tudásomat használva a társadalom hasznos tagja legyek: erre neveltek szüleim becsülettel és tisztességgel. És arra is, hogy a család az első és mindenek előtt a gyerek. Ezt is jól a fejembe vésték, mint ahogyan azt is- és ennek élő példáját is láttam -, hogy a szüleinkről való gondoskodás pedig a gyerekek feladata. Nincs is ezzel semmi gond mindaddig, míg a sokak által szidott „cocialistarendszerben”  - még gyerekként - azt éltem meg, hogy minden évben nyáron a megérdemelt pihenőidőben a család együtt el tudott menni nyaralni egy-két vagy akár három hétre is. Kikerülve a családból, saját családot alapítva, becsületes munkát végezve ezt én nem tudtam biztosítani a gyermekemnek: mindössze egyszer tudtam ezt megtenni…. Borzalmas érzés volt, mivel már akkor is 4 éves volt a gyerkőc, 1992 évet írtunk, s láttam, hogy ez nekem nem fog menni….. Ekkor már a gyárból kikerülve. magánkereskedőként „húztam az igát” és napi 24 órában tettem a dolgom. Igen, a gyárban kezdtem a Lenin Kohászati Művekben és oda is protekcióval, bújtatott létszámba  sikerült bekerülnöm. E/1-ben írok, mert valóban elváltam azaz nőként vállalkozóként csakis családi segítséggel tudtam mindezt megvalósítani. Tehát már innentől megpecsételődött alapjáraton az életem ….. Nem folytatom tovább, mert a jelen helyzet az, ami leginkább „elemzésre” – értelmezésre – szorul, hiszen az a fura helyzet állt elő az életemben, hogy mindezek ellenére jelenleg „munkanélkül” tengődöm és élősködőként vagyok az állam nyakán: feleslegessé váló, nemkívánatos emberként élem napjaimat, ha az előzményeket tekintjük.

 Ez egy iszonyatos pszichikai és lelki teher, amit igen nehéz leküzdeni és felülemelkedni rajta. Pláne, ha bármerre is fordulok segítségért az államhoz elutasító választ kapok. Úgy érzem nem ezt érdemlem ennyi ledolgozott év után, hogy kitaszított legyek: vagy hárítanak az állami szervek ( széthulló szociális háló) azzal, hogy próbáljam családon belül megoldani az anyagi problémáim pl kérjek kölcsön az anyagi helyzetem rendezésére illetve most éppen az a probléma velem, hogy én hagytam ott a munkahelyemet (25év ledolgozott idő után 79.000ft nettóval engedtek el), ahol addig kellett volna a munkavállalói jogaimért harcolni, ameddig ki nem derülnek azok a dolgok, amiket a munkáltató nem tart be a munkavállalóval szemben… Szerintem az az ember még nem született meg aki ezt képes lett volna/lenne végigvinni a jelenlegi helyzetben pláne a jelenleg életben lévő Új Munkatörvénykönyvnek köszönhetően valamint a szakszervezetek eltűnésével/megszünésével egy időben.  Sosem volt könnyű…mondják az öregek, akik ugye bölcsek, de mindenképpen megállapítják, hogy a helyzet egyre nehezebb. Sokan még képesek húzni a nadrágszíjon mindig – azaz vannak tartalékaik vagy van örökségük vagy az istentudja hogyan csinálják – és kifele mindebből semmit sem lehet észrevenni, miközben már kajára szinte semmi pénzük nem marad azoknak az embereknek, akik minimálbérből élnek. A minimálbér jelenlegi összege jócskán elmarad a létminimumtól. DE!!! Van munkahelyük az Embereknek, bejárnak dolgozni és Embernek érzik ettől magukat, hogy dogoznak/dolgozhatnak…

Én már nem éreztem embernek magam, ezért döntöttem így, hogy segítek ott ahol tudok, abban amiben tudok és találtam olyan EMBEREKET, akik szintén így gondolják. Vannak köztük olyanok, akik hasonló helyzetben vannak, vannak olyanok is, akik úgy segítenek Embertársaikon, hogy még annyijuk sincs, mint nekem és egyre inkább akadnak olyanok is akik már látják ennek a folyamatnak a végét és …adnak, … maguktól: segítenek azoknak, akikkel már elbánt a sors és tudják azt, hogy velük is bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy….

És lassan elkezdenek azok is segíteni, adni önzetlenül, akiknek még van miből, mert valami „megmozdul bennük legbelül” nevezzük egyszerűen Lelkiismeretnek.

Elkezdik felismerni a pazarlás jelentőségét, megtapasztalják az adni jó érzését úgy, hogy ők ezáltal nem kevesebbek lesznek, hanem többek. És ismerik az összefüggéseket: a globális felmelegedést, a világ elnépesedését, az élelmiszerhiány, a gyógyszeripar, a fegyverkezés… és még sorolhatnám a világméretű problémákat és felismerik a tenniakarás jelentőségét és az egyénnek az ebben betöltött szerepét…

Még mielőtt bárki is félreértene: sajnos ma még a pénz igen nagy jelentőséggel van az életünkre és meghatározó. Viszont azt is látnunk kell, hogy körülöttünk, hogyan élnek meg Emberek a semmiből és vannak olyanok is akiknek a világ összes pénze is kevés még mind a mai napig is. Valahogy ideje lenne egyensúlyba hozni a dolgokat, hiszen Emberek vagyunk…

Igazán ideje lenne Emberhez méltóan viselkednünk, Emberzhez méltó életet élnünk és az alapvető Emberi jogok tiszteletben tartása mellet megteremteni egy olyan élhető világot (országot, ahol ehhez minden feltétel adott), hogy ezt a rövidke kis nyúlfarknyi életünket úgy éljük le itt a Földön, hogy néha jusson eszünkbe  a következő generáció és az utána lévő: nekik is adjunk esélyt az ÉLETRE!