Gyermeki gondolat

Csak egy kis szösszenet mára, egy egyszerű beszélgetés, melynek fültanúja lehettem.

10 év körüli kislány - lehet kicsit nagyobbacska - néz az anyukájára értetlenül, miközben anyja egy számára idegen emberrel beszélget a stadionépítésekről. A gyermek nagyjából semmit nem tud illet - azt gondoljuk - nem ért ebből. Valóban ugyan ki tudja hányan hányszor hallgatták már végig szüleik beszélgetéseit az adott témával kapcsolatosan.
A beszélgetés végén a kislány kérdőre vonja édesanyját, hogy miért kell haragudni azért, mert újabbnál újabb stadionok épülnek és milyen sok épület "megszépül" minden fele. Nem érti, hogy mi ebben a rossz. Persze Anya igazán nem tud a gyereknek megválaszolni - mert ugye a gyerekek mindig tudnak olyat kérdezni, hogy meglepődjünk - s a kislány látván édesanyja bizonytalanságát megelőzi a válaszát, s így kezd el beszélni:
" Tudod Anya, lehet, hogy mégis csak értem: ezek a dolgok mind szépek és ékesek, mint a tortán a dísz és a tejszínhab. De azok mindig a végén kerülnek rá. Ahhoz viszont először meg kell csinálni a tortát."

Ezt csinálják, mindig ezt csinálják! Örökké feladják a leckét a szülőknek, de ezzel egyben meg is könnyítve a saját magunk helyzetét.
Anya mosolygott, megsimogatta és megpuszilta a kislánya arcát. Miközben továbbindultak még hallottam, hogy Anya elkezdi mesélni gyermekének a torta elkészítésének a módját:
" Teljesen igazad van, ehhez kell egy alap és ez a piskóta..... aztán szépen....." - folytatta tovább, de ezt már nem hallottam.

Figyeljünk rájuk, gyakran tanulhatunk Tőlük.

"Elfogtam egy levelet..." Kern András szavaival élve

.... persze az éterben röpködött, mert egy címzett sem akarta "befogadni":

Tisztelt ............! /"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" - Karinthy Frigyes: Előszó - a szerző/

………….. vagyok, 48 éves, érettségivel és - mai napig – rendezett anyagiakkal rendelkező tősgyökeres ………-i állampolgár. Egyetlen vagyonom a lakásom, amelynek védelmében mindent megteszek

Ennyivel van ennyim. Jelenleg álláskereső vagyok 2014.08.01. napjától a ………Munkaügyi Központ nyilvántartásába szerepelek. 2014.10.30. napjával megszünt az álláskeresési járadékom folyósítása, jelenleg folyamatban van a Foglalkoztatás Helyettesítő Támogatásom ügyintézése. Ennek során szembesültem azzal, hogy környezettanulmány lefolytatása után leszek csak jogosult a támogatás folyósítására. Ez feltétele a támogatás megítélésének.

Az elmúlt több mint 20 évet becsületesen végigdolgoztam, táppénzt soha nem vettem igénybe

Kálváriám lassan 4éve kezdődött, amikor még egyáltalán meg sem fordult a fejemben, hogy ebbe e helyzetbe valaha is kerülni fogok. /Mármint, hogy a …………sel kell majd megosztanom a velem történteket./ Többek közt akkor sokkal fontosabb volt számomra, hogy feldolgozzam a tényeket, amit az orvosok egyik napról a másikra közöltek velem és azonnali műtétek helyeztek kilátásba és elsősorban az egészségem.

A jobb szememen négy féle betegség jelenlétét diagnosztizálták 2010.októberében és másnap már Budapestre utaztam műtétre készülve. Akkor a műtétet nem javasolta a budapesti orvos. /eredeti iratok birtokomban/ Ekkor 8 hónapig voltam táppénzen, amire korábban az elmúlt több mint 20 éves munkaviszonyom fennállása alatt még nem volt példa. Kissebb gondom is nagyobb volt annál, hogy szociális rászorultság címén az államhoz, önkormányzathoz forduljak segítségért, mivel voltak tartalékaim. Ezt követően visszamentem dolgozni és apránként megpróbáltam az elmaradt közüzemi tartozásaimat rendezni. Nagyjából sikerült helyreállítanom a táppéenzes állományomat megelőző állaptokat. 2013. szeptemberében csatlakoztam egy önköltséges tanfolyamhoz, amit a munkáltatóm nem támogatott, így teljes egészében magam finanszíroztam. /havi 40.000.- /

Ezután szembesültem azzal, hogy munkáltatóm közalkalmazotti fizetésemet 2013.09.01.napjától 7000.- ft-al csökkentette.

2013. októberében a szokásos orvosi rutin ellenőrzés során rosszabbodást állapított meg az orvos a szememen és újra Budapestre küldött, most csak kivizsgálásra. Onnan az orvos haza nem engedett. Azonnali műtétet hajtottak végre a szememen. Gondoltam hétvégén kipihenem magam, így hétfőn munkába álltam. Ekkor majdnem elvesztettem a szemem világát meggondolatlanságomnak köszönhetően. Ellenben így a jelenlegi helyzetbe kerültem, mámint amibe most vagyok, mert újabb 2 hónap táppénz következett, a korábban említett 40000,.-/ hó tanfolyami díjjal.

Ekkor kerestem fel első ízben a Polgármester urat az elektronikus fogadóóráján, mert innentől már tarthatatlannak ítéltem meg a helyzetemet. /2014.02.24.i email, erre semmilyen választ nem kaptam/.Ezt követően a 30nap ügyintézési határidő leteltével személyesen felkerestem a Hatósági Osztály Ügyfélszolgálatát, erről írásos bizonyítékkal nem tudok szolgálni. Innen szóban átirányítottak a szociális osztályrah hogy oda lett továbbirányítva az emailem. Ott senki sem találta az emailemet és elkérték a telefonszámomat, hogy majd értesítenek. Mivel már "lekéstem" a segély beadására engedélyezett határidőt??!! így nem vették el tőlem az előkészített irataimat, hiába mondtam, hogy csak most kaptam kézhez a táppénzes állományra járó juttatásomat, így hamarabb erről igazolást hozni nem állt módomban. Ennek sem lett további folytatása.

Így 2014.04.08.napján újabb emailt írtam a Tisztelt Polgármester Úrnak, melyre szintén a mai napig választ nem kaptam. Ekkorra sikerült elintéznem a szolgáltatókkal, hogy sem a gázt, sem a villanyt nem kötötték ki és részletfizetési megállapodást kötöttünk a fennálló tartozásomra. Ez újabb 6 hónap erőpróba vállalását jelentette részemről.

Tartalékaimat eddigre már teljesen feléltem, s ahol lehet költségcsökkentést hajtottam végre például: gyalog járok, ami nagyon egészséges, csak kissé időigényes.

Ezzel sem lenne gondom. A Polgármester Úr a második emailemet is válasz nélkül hagyta. Mindezen terhek alatt teljesen összeroppantam, nem fordultam orvoshoz, de magam éreztem, hogy már a munkahelyemen nem tudok megfelelően helytállni. …….. különböző területein lévő három intézményben láttam el ugyanazokat a határidős feladatokat. Sorra követtem el a hibákat, amik rám korábban soha nem voltak jellemzők, így megelőzve a további kellemetlenségektől mindkettőnket közös megegyezéssel felmondtam 2014.07.31. napjával. /Egyéb munkahelyi problémák is közrejátszottak például bérfeszültség; vezetőnket 20éves vezetői tapasztalattal – a kollektíva egybehangzó véleménye ellenére – leváltották./

Így lettem álláskereső. Az önkormányzattól a lakásfenntartási támogatást valóban kapom – a minimum összeget 2500.-ft/hó – és elérkezettnek láttam az időt, hogy Önkormányzati segély iránti kérelmet nyújtsak be a szociális osztályra. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy mivel a tartalékaim elfogytak, így mára a napi ellátásomat csak a rezsiköltségek nemfizetésével tudom finanszírozni. A társasházi közösköltségem elmaradása volt a legnagyobb mértékű és ugye tőlük még nem kértem részletfizetésikedvezményt, így ez került most sorra. A következő Felszólítást kaptam ez időtájt - 2014. 07.31.napjáig 57400.-ft tartozás áll fenn - amennyiben nem rendezem a tartozásom, abban az esetben végrehajtási jogot lesznek kénytelenek bejegyezni az egyetlen vagyonomra: a lakásomra. /Részletfizetésimegállapodást azóta megkötöttem, amelyben havi 10000.-ft megfizetése kötelező, a havi 6920.-ft mellett./

S mint a legelején említettem ezt nem hagyom annyiban, hiszen ennyivel van ennyim. Ezt tudom felmutatni mindössze az elmúlt több, mint 20 éves munkám eredményeként.

Eztkövetően a területi képviselőhöz fordultam – ………… - segítségért , még mindig az elektronikus portálon keresztül. Megerősítettem azzal, hogy a szociális osztály Kirendeltségén átvetettem papíralapon is az emailemet. /2014.09.03./

Az Önkormányzati segély iránti kérelmemre a válasz néhány nap múlva megérkezett: Elutasító Határozatot született, melyet Megfellebbeztem és az ügyintéző felterjesztette a közgyűlés elé.

Tisztelt ………..!

Most itt állok Önök előtt.

Megértem, de egyetérteni azzal, nem tudok, hogy mindaddig, amig valami külső elemi, előre nem tervezett csapás nem ér...... addig nem vagyok jogosult támogatásra.

Megértem azt a hivatkozásukat is, de egyetérteni ezzel sem tudok, hogy arra való hivatkozással, hogy Lakásfenntarttási Támogatásban részesülök, /2500.-/hó nettó 53795.-ft/hó jövedelem, ami ma 2014.11.01.napjától, amennyiben jogosult leszek rá a környezettanulmány után mindössze 22800.-ft/hó/ ez kizárja, hogy egyszeri Önkormányzati segély iránti kérelmem elutasításra kerüljön.

Egy állampolgár vagyok, aki végigdolgozta az életét és soha nem fordult segítségért az államhoz, mert nagyobb volt az önbecsülésem attól, hogy ide süllyedjek.

Most ebben a könyörtelen helyzetben, erre a szintre süllyedtem. Én már nem bírom tovább ezt a nyomást, ami rám nehezedik és nem értem pontosan, hogy

- azért mert arra köteleztek, hogy bankon keresztül vehetem csak fel a fizetésemet hosszú évek óta közel 2000.-ft költséget számol fel a bank /gondolom minden embernek/. Korábban volt kifizetőhely a munkahelyeken, de ha postás hozza akkor is maximum 500.-ftot ad neki az ember, de 200.-ftnak is örül. Ha nem kap semmit, akkor is a munkáját végzi. Esetleg értesítőt dob be és bemehetek a postára felvenni a fizetésem./

- a közüzemi gázfogyasztásom, hogyan lehet havonta 50m3, akkor mikor csupán 3 gyújtóláng ég? Ezzel most 18 fok van a lakásomban.Ennek ára 10000.- ft/hó. Mi lesz, ha kinn keményedik az időjárás? /egy fürdőszobás lakásban másra is használja az ember a gázt és főzni is szokott /

Köszönöm, hogy meghallgattak és kérem az elhangzottak alapján mérlegeljenek és döntsenek

méltányossági kérelmem jóváhagyása mellett,

mert ugyan közvetlenül nem valósulnak meg a helyi önkormányzati rendeletben, jogszabályban meghatározott veszélyhelyzetek, rendkívüli események, és a közüzemi költség nem minősül rendkívüli kiadásnak.

Viszont, ha a számláimat fizetem ki, akkor élelemre nem jut és ez

a napi megélhetésemet akkor már igenis súlyosan veszélyezteti

Miskolc, 2014. november. 08.

....................................................

………….

magyar állampolgár

……… lakos

lokálpatrióta

 

  http://youtu.be/qC4BIQWWnIA

Előszó

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle, Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen, Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam, Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen, Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság, De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ, Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse, Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám, De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet, Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni, Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom, Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta, Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek, Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt Nektek, kiket szerettem, Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

ORDÍTOK TOVÁBB, de szóljatok, ha már nem lehet...Gondolkozz, Figyelj és Tanulj; és legfőképpen Taníts!

Ezt a részt még 2014.11. 24-én megírtam.
Remélem mindenkinek sikerült az agyát kicsit helyre tennie és kiszakadnia - ha csak néhány percre is - a mókuskerékből. Higgyétek el másképpen nem megy.
Úgy fejeztem be előzőleg, hogy: "Ha nem tudod azt tenni amit akarsz, akard azt tenni amit tudsz." Tudsz..Te, Ők, Ti és Ő és még én is itt vagyok, ezek együtt MI VAGYUNK, akik az akaratunkat nem tudjuk érvényesíteni. Ezért a TUDÁSUNKRA /tapasztalatainkra/ vagyunk kénytelenek hagyatkozni.

Honnan szereztük az eddigi, rendelkezésre álló tudásunkat? Elsősorban szüleink tanítottak, majd az iskola padjait koptattuk, aztán pedig a nagybetűs ÉLET. Igyekszünk hűek maradni gyökereinkhez, miközben próbáljuk elsajátítani az újonnan kialakult társadalmi normákat. És míg élünk tanulunk. Sokan felnőtt fejjel is helyesnek tartják, hogy új információkat szerezzen, lépést tartva a mai kor követelményeivel. Ez csak egy lehetőség, mert van aki másképpen tanul, de sajnos egyre kevésbé egymástól. Nincs időnk, semmire, nem hogy egymásra. Pláne, ha az egykor kedves barátainkat szanaszét vitte a világba a sors, ha a rokonaink sorra hagyják el az országot. Csökken a személyes kommunikáció. Belegondoltatok már, hogy mi lenne, ha egyik napról a másikra elvennék tőlünk EZT a lehetőséget? /mármint a NET-et - szerző/
Na ez a veszély nem áll fenn, úgyhogy nem ártana kihasználnunk az internet adta lehetőségeket, ha már egymásra - személyes találkozásra  - nem futja időnkből vagy a távolság akadályoz meg bennünket.
Először is a nagy számok törvénye miatt rengeteg emberrel fel lehet venni a kapcsolatot. Minél több embert megismersz, annál szélesebb tudásbázisra tehetsz szert. Itt az információ, ami nem ismeri az országhatárokat és szabadon áramolhat az éterben: bárhonnan, bármikor, bárkitől. Csak fogékonynak kell rá lennünk. Ezeket nevezhetjük személyes kapcsolatnak, bár közel sem az, mégis több, mintha senkivel sem beszélgetnél egész nap. Többet tudnának erről mesélni, akik egyedül élnek. Egy ismerősöm úgy fogalmazott, hogy olyan, mintha mindennap más ember jönne hozzá vendégségbe.
Rendelkezésre állnak még az írásos anyagok és a hanganyagok. Mára lassan minden megtalálható a neten: csak beütöd a keresőbe és már meg is van a megoldás. /pl.:akár a szomszédod nevét is - szerző/ Ebben az a legszebb, hogy nagyon ritkán adódik olyan, hogy egy megoldást ajánljon fel mindössze a gép. Neked kell eldöntened, hogy mit választasz? Az az végre szabadnak érezheted magad, felelősnek és értelmes emberi lénynek, aki képes még gondolkodni és eldönteni, hogy neki mi a jó?
Mire használjuk még a számítógépet? Egyre több munkahelyen számítógépes nyilvántartásokat vezetnek /statisztikák, készletezés stb.../, melyek nagyban megkönnyítik a munkánkat.
Itt a levelezőrendszer, mely kiváltotta az írógép használatát és pillanatok alatt - a posta kihagyásával - kézbesíteni tudjuk leveleinket. Nem is beszélve a környezetkímélésről azaz a hagyományos papírforma használatának mellőzéséről.
Nem véletlenül nem beszélek a játékokról, meg a tiltott oldalakról, mert ezek használata a nemkívánatos tartalmak letiltása illetve korlátozása a szülő feladata. 

Mindenben segítségre szorulunk és elsősorban egymásra. A net használata tekintetében végképp és ez utolsó szülői felelősséget terhelő megjegyzésem tekintetében végképp. Hiába a szülői védelem és tiltás a nemkívánatos oldalaktól, ha a "büdöskölök" kijátsza azt, mert már ezirányú tudása magasan meghaladja néhány éves korában a szüleiét.
Ebben kérném az illetékesek segítségét elsősorban valamint - ugyan csak a saját nevemben nyilatkozva - közel 8millió digitális írástudatlan nevében, amelybe én is beletartozom /aki nem kér ebből a titulusból az tiltakozhat Nyilvánosan- szerző/, mivel szeretnénk jogaink betartásával használni a számítógépet és az internetet, hiszen szükségünk van rá.

Valamit tenni kell...

Igen, engem iszonyat jóérzéssel töltött el, hogy tettem valamit. Jót tettem, mert nekem csak jó barátaim vannak. És mostmár minden barátom, akik eddig nem ismerték egymást megismerkedhetnek. Ez a szándék vezérelt. Na meg hogy mindenkinek tudnia kell, mert fontos, hogy jól tájékozottak legyünk a mai világunkról, ami körül vesz bennünket. Magunk dönthesssünk arról, hogy: mi a helyes?
Aki még nem tartja a barátomnak magát, attól csak annyit kérek, hogy ne legyen az ellenségem. Mielőtt elkezdjük egymást meg/elítélni mindenképpen alaposan meg kell ismernünk a másikat. Nálam mindenkinek van esélye, mert mindenkiben a jót látom meg. Gyakran mondják rám, hogy naív és elvarázsolt vagyok és még gyakrabban gondolják, hogy: "Álmodj csak Királylány!". Miért ne tehetném? Mindenki megteheti és nem is szükséges hozzá sok minden csupán a fantáziánk szabadon engedése. Minden lehetséges, semmi sem kizárt, persze, ha mindezt a józan ész határain belül tesszük. Szerintem minden emberben meg van a képesség arra, hogy olyan mesebeli álmokat, terveket szövögessen, amilyet éppen csak akar. Mennyire jó is abban az elképzelt világban eltölteni néhány percet, ahol minden úgy van ahogyan szeretnénk és semmi nehézség nem állja utunkat: mindent megtehetünk, amit csak akarunk.
Aki nem tett még sohasem ilyet, az tegye a szívére a kezét és mondja úgy. Persze, mert körülbelül a második másodpercben megrázod magad és visszakényszeríted magad a valóságba. Engedd meg magadnak legalább azt a luxust, hogy képzeletben meglegyen mindened.
Ez azért fontos, mert a hétköznapi élet viszontagságai már oly annyira elfásulttá tettek bennünket, hogy lassan gondolkodni is elfelejtünk. Valójában van még egy nagyon fontos oka, ami miatt ezt kell tennünk: jelenleg csak ennyi jut nekünk mindabból, ami valójában megilletne. S ha sokat gondolunk rá, rá kell jönnünk, hogy nem is értjük igazán, hogy miért nincs mindebben részünk? Hiszen mindent megteszünk és elkövetünk annak érdekében, hogy ezeket az elérhetetlennek tűnő álomvilágbeli dolgokat előteremtsük. Erőnkön felül teljesítünk, 8-10 órákat dolgozunk /vagy többet/ és még sem sikerül.
Ha sokat gondolunk rá, mindannyian rá fogunk jönni, hogy hol van a probléma? De kicsit azért segítek: olyan nagyon akarod, de olyan nagyon, hogy már azzal sem vagy tisztában, hogy a képességeid legfelső határát is túllépted, és elveszítetted a józan ítélőképességedet. /Azért merem leírni, mert én már tudom./ A Te döntésed.
Testileg, lelkileg, szellemileg leamortizálod magad, fogadat összeszorítva, hogy: még, még, még bírom még. Csak azért, hogy elérd azt, amit annyira akarsz. Tételezzük fel, hogy sikerül: de akkor sincs megállás és különben sem túl jóleső érzéssel tölt el, hogy megcsináltam, de emberként majdnem rámentem. De ez elenyésző, sokkal inkább az a jellemző, hogy sehova sem jut az ember. Marad az örökös, jólbevált "mókuskerék". Nem, nem akarok senkit befolyásolni, csak annyit kérek gondolja végig. Sőt talán hozzá kellen szólni a kollégához vagy a szomszédhoz: te hogy érzed magad? Neked mi a véleményed erről? Nem, ez nem agymosás, de ha mégis annak nevezzük, akkor is ezt csak te teszed magaddal és magadért, a saját magad érdekében.

Nem, nem. Nem azt mondom, hogy egy vadidegenhez. Lehet elég az is, ha csak a családban keresel valakit vagy az iskolában, aki közel áll hozzád.Esetleg egy gyereket is megkérezhetsz és meg fogsz lepődni, milyen őszinte dolgokat fog mondani. Gondold végig, hogy mit TUDSZ tenni, azért amit akarsz, azért amit el szeretnél érni?

Ha nem tudod azt tenni, amit AKARSZ; AKARD azt tenni amit tudsz.... mert valamit tenni kell.

Ha mást nem: Merj nagyot álmodni, hogy legalább egy kicsit jobban érezd magad. Hidd el, nincs veszíteni valód.

Majdnem nem jöttem ma....

Nem aludtam éjszaka és még mindig fel vagyok és fel is leszek. Olyan : valamit tenni kell érzésem volt  és tettem, amit jónak és helyesnekgondoltam
Csoda történt? Nem, mert csodák nincsenek. Én voltam magam egyedül, mert döntöttem és nagyon kellemes érzés tölt most el, hogy tettem valamit.
Olyan érzés volt előtte, mint mikor vizsgára készül az ember, keveredve a karácsonyi  gyermekkori Jézuska várással. Biztos mindenkinek voltak hasonló élményei. Mikor azt érezte, hogy alig várja, hogy túl legyen rajta, de tudta, hogy mindent megtett a siker érdekében és biztos volt benne, hogy sikerülni is fog. 
Persze hogy sikerült! 
És a karácsony? A kíváncsiság, a pompás karácsonyfa megpillantása, meg a MINDIG rengeteg ajándék. Gyerekként így éltük meg. De felnőttként...? Kicsit másképp, de mindig megoldottuk, hogy valahogy legyen és bárhogyan is lett az mindig CSODASZÉP volt. Mert karácsony volt. 
Jó lenne, ha az év minden napját karácsonyként élnénk meg. Nem nehéz higgyétek el nekem: elég csak rá gondolni, próbáljátok ki. /És vannak még trükkjeim rá, hogy hogyan.- szerző/ De majd erről később.
S mikor véghezviszünk mindent, utána jön a jóleső megkönnyebbülés....

Na ezért kellett jönnöm, bármilyen fáradt is vagyok, mert így teljes az egész.
S  ha még ezt is ide teszem, akkor lesz teljes,olvassátok:

Suttogó Magyar verse:

Bár tudnék úgy írni...

Bár tudnék úgy írni, hogy minden magyar sírjon, Hogy minden egyes betű külön-külön fájjon, És lenne oly ereje minden leírt szónak, Hogy megtörjön a lelke minden olvasómnak.

Ha úgy tudnék írni, megírnám nektek, Hogy hitetlenek vagytok, és rossz embert követtek, Hogy hazátok sorsát gyáván eladnátok, Mert annyira féltek, hogy itthon is bujkáltok.

Ha lenne ilyen erő egy ügyetlen versben, Megírnám azt is, hogy miért vagytok csendben, Hogy mért tűritek némán, csalók hazugságát, Hogy az odavetett koncért, mért éreztek hálát.

Bár tudnék úgy írni, hogy úgy fájjon a versem, Mint ahogy hazámért, népemért szánakozik lelkem, Hogy érezze az is, akit most elkerül a bánat, Hogy úgy szaggassa lelkét, mint magyart a gyalázat.

Ha pár őszinte szóval el lehetne érni, Hogy minden igaz magyar, ezután csak azért fog élni, Hogy mindazt, mit Isten rábízott e népre, Ne jusson júdások, árulók kezébe,

Ha úgy tudnék írni, hogy mind megértenétek, Hogy mi lehet a vége ennek az egésznek, Talán nem is írnék soha, kinek kell egy jóslat, Ami csak rabságról, vagy háborúról szólhat?

De ha nekem kell megírnom, meg fogom tenni, És ha nem is fog tőle a könnyetek peregni, Talán eljön a nap, mikor épp te mondod ki bátran, Hogy nem leszünk rabok, a saját hazánkban!

Mert ugye, mi van, ha mégis vagyunk itt páran, Akik bátrak maradtak, ebben az elvadult világban, Mert hitünk van a jóban, az égi tisztaságban, Istenben, hazában, családban, barátban,

Kik magyarként, igazként, nem félnek a harctól, Mert mellettük jobb felől, maga Isten harcol, És küldhet az ördög ránk hitetlen hadakat: Mert ahol erős a hit, ott erős az akarat!

És itt a végén engedjétek meg, hogy nyilvánosan köszönetet mondjak mindazoknak, akik tudtommal vagy tudtomon kívül segítik munkámat, és higgyétek el nekem:

Vannak még jó emberek!

Zavarban vagyok

Valahogy már nagyon el kellene kezdenem. Lehet az elején.
De nem lehet, mert a mai történések fontosabbak. Aztán...majd ..egyszer... csak összeáll a kép.

Kimaradt néhány nap, pedig fogadkoztam: mindennap írok. Hiszen álláskereső vagyok és éppen írtam is büszkén, hogy mindenre van időm, nincs kapkodás. Nincs is, mindaddig, amíg nem találkozom egy-két ismerőssel és azt látom rajtuk vagy telefonon azt hallom: "Nincs időm, annyi a munkám, annyira elfoglalt vagyok." Ugye ez mennyire ismerősen hangzik?
Szeretném azt hallani, hogy mindenki tiltakozik, egyhangúlag. Jajj, hogy ekkor mennyire örülnék vagy mégsem? Ugyanis, ha ez így lenne, akkor nem lenne miről írnom. És tudják mit? Ezt szeretném.

Mivel nem így van, így van miről írnom. Hova is rohanunk állandóan és miért is nem érünk rá semmire? Igen, vagyunk/vannak néhányan, akik kivételek. Megvallom az őszintét, hogy én is még csak gyakorló  cipőben járok és magamtól tanultam meg, felnőtt fejjel, mindössze néhány évvel ezelőtt.

Mi volt az első, ami eljuttatta az agyamig, hogy valamit tenni kell?
Sosem fogják elhinni - bár mindenki tisztában van vele -, hogy ez a BETEGSÉG. Felteszem a kérdést itt: mikor látjuk már be, hogy a régi bölcsességeknek nagyon is van alapja? Tudom, hiába mondom, s hiába mondták nekem is korábban, de nagyon el kellene gondolkodni ezen, mert mindannyian tudjuk, ott van a tudatalattinkban jól elrejtve. S minden alkalommal mikor újra halljuk, újra jelez: valamit tenni kell.
Jelen esetben mielőbb rádöbbenni, hogy hányszor is hallottam már és kiktől? És hogy minden alkalommal megfogadtam, hogy mostmár: valamit tenni kell... Arról próbálok írni, hogy : "Az okos ember a más kárából tanul" és nem várja meg, míg saját magán kell megtapasztalni azt, amiről tudja, hogy utol fogja érni, meg azt is tudja már, hogy: valamit tenni kell. És nem tesz.... tehát előbb-utóbb mindenki megbetegszik. Ki így, ki úgy...
Na, én az eléggé megbetegedők táborát szaporítottam, úgyhogy nagyon nem volt időm azon gondolkodni, hogy hogyan tovább? Tehát: valamit tenni kell. Pláne azok után, hogy mindezidáig életemben soha nemtudtam, hogy mi az a betegség - lehet tudtam, de tudomást nem vettem róla -, mert mindig voltak fontosabb megoldandó feladatok és ilyen apróság miatt nem állhat meg az élet, mint egy "kis" betegség. Így sorra hordtam ki infuenzákat és hasonló semminek tűnő betegségeket lábon és táppénzes állományban talán egész életem során egyetlen napot sem voltam.
Nem, nem arról beszélek, hogy azonnal orvoshoz kell rohanni minden kis nyavalyával. Isten ments! A végén nem lenne, aki dolgozik, szegény orvosok meg halálra dolgoznák magukat. Az összefüggés mindössze annyi: figyeljünk magunkra és mindenre. Tegyünk meg mindent, annak érdekében, hogy ne is betegedhessünk meg. Nem szeretem a nem magyar szavakat ezért magyarul írom: MEGELŐZÉS. /prevenció- szerző/ De erről majd később.

Tehát, tennem kellett valamit a kezdeti kétségbeesés után. Elég lassan világosodott meg az elmém, hogy csakis magamért tehetek bármit is: MAGAM MIATT. Mire idáig elértem, több tucat orvosnál jártam, mindenféle diagnózisokat megállapítottak - utólag úgy fogalmaztam: "Aki keres, az talál!"/egy újabb bölcsesség/ - és már lassan fél év elteltével a halálomra készültem. Többekközt azért, mert így mi értelme az életnek, ha ennyi "nyavalyával" vagyok megáldva és gyógyszereken kell élnem.
Utolsó orvoslátogatásomkor kétségbeesve feltettem a kérdést a doktornak: Ilyen korlátok között mit tehetek? /MINDENT TILTOTTAK! se ezt, se azt, se amazt nem csinálhatok, mindenről magam tehetek, de munkavégzésre alkalmas vagyok/ Kezdjek el sétálni!
Na már most, ez azért fontos, mivel semmi olyat nem találtak - azon nyavalyákon kívül, amivel a frászt hozták rám - aminek, köze lehetne a fennálló valós betegséghez, a súlyomat célozták meg. Igen, a testsúlyomat, hogy ez tehet mindenről viszont a valósan fennálló betegségem miatt jelenleg minden mozgásformát megtiltottak számomra. Itt tartottam végelkeseredésemben - ez a "Róka fogta csuka" bölcsesség - mikor megkérdeztem, hogy akkor most már hiábavaló az, hogy : valamit tenni kell, ha semmit sem lehet.
Tehát egy teljesen leamortizált ember képét festettem ebben a pillanatban, aki kilátástalannak ítélte meg az életét. / Nem tudom ettől jobban körbeírni, hogy mindenki értse: "Soha nincs késő!"./ Nem volt más lehetőség csak a séta illetve gyaloglás. De még a túrázás is megerőltető tevékenységként volt megjelölve, úgyhogy az sem fért bele ebbe a kategóriába. Séta, gyaloglás...így kezdtem és elkezdett kitisztulni az agyam - szerintem a vérkeringésem helyreállhatott valamelyest - és végig gondoltam a lehetőségeimet. Talán egy hónap telt el, mikor egy újabb kontrolon kellett jelentkeznem, de ott már előálltam a kérdéssel: mit tehetek ettől többet, hogy csökkenjen a súlyom? És volt lehetőség: orvosi ellenőrzés alatt, szakember kezei között, olyan csoportos torna, ami a túlsúlyosok számára működik és államilag finanszírozott benntlakásos, a szigorú diéta és annak ellenőrzése miatt. Három hét alatt , 7 kilót fogytam úgy, hogy korábbi egyéni kísérleteim során maximum három kilótól sikerült megszabadulnom és visszajött helyette öt.  tehát ebben is volt jócskán múltbéli negatív tapasztalatom, ennek ellenére összeszorított foggal - mert hogy , ugye: valamit tenni kell  - folytattam otthon egyedül. Négy hónap alatt sikerült 25 kilótól megszabadulnom.

Ez csak egy kis kitérő volt, mert a jelen helyzet is az, hogy: valamit tenni kell. Magánügyemben is és közügyben is, ami az életemben eléggé gyakran előfordul, hogy egybe esik. Ugyanis úgy működöm, hogyha velem valami történik mindig eszembe jut, hogy hány emberrel törénhet ugyanez vagy legalábbis hasonló? /Lásd fenti példa./
Úgyhogy egyszerűen azt gondolom, hogy mindenkinek van véleménye elképzelése a körülötte zajló eseményekről, így újra visszakanyarodnék az eredeti témához, ami egyből kettő: a 2/3-os parlamenti többség és az internetadó. /Ha valaki lemaradt volna akorábbi történésekről tudnia kell , leírom újra: párt és vallásmentes vagyok és nincs felsőfokú végzettségem./
És azt tapasztaltam a héten, hogy az internet adó rengeteg embernek görcsbe rántotta a gyomrát, így előjöttek, feltörtek a "sérelmek": valamit tenni kell. Így lassan körvonalazódik és tisztázódik azoknak az embereknek az agyában, akik rendelkeznek megfelelő tájékoztatással. De hol van még mindig 4millió ember, mert ugye ez nem mindenkinek adatik meg képességek és lehetőségek hiányában. /lásd korábban: 11.03.-szerző/ Itt tartunk az egyenlőségnél, mert hogy akkor lenne igazságos a döntés minden esetben, ha mindenki egyformán kapna és elönthetné, hogy akar-e élni a rendelkezésére bocsájtott lehetőséggel vagy nem. Ennek hiányában megint kimaradnak ők 4millióan ebből az egészből és újra következik a "Veszett fejsze nyele" bölcsesség.
Igen, persze értem én, hogy az internet kínálta lehetőségek országhatárokon túlmutatnak és hasznos is, mert így jut tudomásunkra az is, hogy külföldön mi is történik, kicsiny hazánk határain túl. És ez visszafele is igaz: mi is így jutunk el nagyon sok hasznos - eddig számunkra ismeretlen - információhoz. S ha mindenki mindenről mindent egyformán tud és tájékozott, akkor maga döntheti el: valamit tenni kell. Csak ne felejtsük el a 4millió embert, aki mindebből kimarad.
A Törvényeket viszont, amik szerint élünk - mind a közel 10millióan - a 2/3os Országgyűlés/Parlament alkotja. Törvényes szavazás útján választottuk meg őket, úgy hogy nem éltünk szavazati jogunkkal. és most azt mondjuk mégis: valamit tenni kell. A Törvények törvénye az Alaptörvény, az összes többi törvény - "sarkalatos törvény", törvényerejú rendelet, miniszteri rendelet, helyi rendelet, jogszabályok és határozatok -, mind alárendeltek az Alaptörvénynek és igazodniuk kell hozzá. Ezek az alárendelt törvények folyamatosan változnak, így hiába tanuljuk meg építjük be életünkbe, munkánkba - soha nem lehet tudni, hogy holnap ugyan alkalmazható-e? Minderről a parlamenti 2/3os többség dönt, előfordul, hogy egyszerűsített többséggel /50%+1/ többnyire zárt ülés keretein belül. /Nem vagyok szakember, ha szakmai hibát vétettem elismerem, de az elv a lényeg./ Így próbálunk itt legjobb tudásunk szerint dolgozni és élni mind.

És akkor vissza az elejére: elfoglaltak vagyunk, rohanunk, semmire sem érünk rá, hajtunk, dolgozunk, hogy mindenünk meglegyen, miközben minden zuhan szét körülöttünk... és akkor: jön a betegség és...valamit tenni kell.

2014. november 06. csütörtök
Tényleg nem késtem le semmiről és azt veszem észre - mióta itthon vagyok - hogy mindenre van időm. Tudom ebben nincs semmi különös, mivel álláskereső vagyok - azaz nincs munkám - nincs rohanás és nincs idegeskedés.
Valahogy egészen más minden, persze hozzátartozik az is, hogy a pénzem ugye lényegesen kevesebb. Mégsem aggódom miatta, ez érdekel a legkevésbé. Sokkal többet jelent számomra, hogy végre magammal és csak azzal foglalkozom, amivel mindigis szerettem volna. Kiegyensúlyozottabbnak érzem magam és semmiképpen sem kevesebbnek, mint mikor dolgoztam.
Valóban nem késtem le semmiről: megtudtam, hogy 2014.november 01-től szociális ellátást fogok kapni - foglalkoztatás helyettesítő támogatás címen - 22.800.- ft-ot havonta, ha a környezettanulmány eredménye megfelelő lesz. /Ezt kíváncsian várom, mert még kiderülhet az is, hogy nem vagyok jogosult rá./  Viszont , ha minden jól megy nem is kell igénybe vennem ezt az ellátást, mert sikerült végre egy támogatott tanfolyamra jelentkeznem, amelyre szerdán lesz a felvételi. Ebben az esetben egészen más megítélés alá fogok esni. Erről majd szerdán..
Előző bejegyzésem a szavazással és a 2/3-os parlamenti többség odaítélésének módjával fejeztem be. Oda akartam kilyukadni, hogy mindenki nézzen magába. Korábban írtam már: tudvalévő, hogy mindennek oka van, így minden valaminek a következménye. "Csak úgy" - magától - nem történik semmi, tehát a törvénymódosítás volt az ok. Mondjuk és gondoljuk magunkban, hogy ehhez nekünk mi közünk? Szerintem nagyon egyszerűen annyi, hogy a törvények a mi érdekeinket kellene, hogy szolgálják elsősorban. A kötelességeinket nagyon betartattják és számonkérik rajtunk és ezeket tudjuk is. De hol vannak a jogaink? A jogaink ismeretéhez - gondoljuk - jogi ismeretekkel kellene bírnunk.
Valahogy nálam most etéren nagyon elszakadt a cérna, de én sem tartom megfelelőnek és nem is támogatom az utcára vonulás módszerét. Talán majd, ha olyan dolog kerül a felszínre, amiben mindenki egyformán érdekelt és egyhangúlag tudunk véleményt nyilvánítani. Csakhogy ahhoz először minden embernek biztosítani kellene, hogy megfelelően tájékozódhasson a körülötte zajló napi eseményekről. Amíg ez nem megoldott addig esélytelen az, hogy ez a módszer célravezető legyen. 
De könyörgöm újra ott tartok, hogy a XXI. században? Nem tudjuk az embereket, embertársainkat megfelelően tájékoztatni? Mikor tulajdonképpen minden adott hozzá. Itt arra gondolok elsősorban, hogy mi egymást.
Csak lenne már meg az a 4millió ember, akik jelenleg nincsenek meg. És nagyon hiányoznak, pedig itt élnek még kishazánkban.
Nem akartam az internetadót felhozni, de valóban ez borította ki a bilit nálam. Vannak érvek és ellenérvek a nethasználat, a számítógéphasználat ellen és mellett. Az ellen lehet tenni, hogy akik ellene szavaznak és megindokolják, hogy miért. Abba kell igazán sok energiát és pénzt fektetni, hogy azokat a dolgokat korlátozzuk, amik károsak, de magát a használatot nem. A tájékoztatásnak és a tudásunk bővítének nagyszerű tárháza.
Fejlődünk, fejlődik a világ körülöttünk, lépést kell tartani a technikai vívmányok megjelenésével. Sokáig én is ellene voltam, de rá kellett jönnöm, hogy igen sok haszna van és előnyökkel jár. Ma is ismerem a hátrányait és leginkább azt kezdem el sejteni, hogy sokan nem arra és nem úgy használják a számítógépet és az internetet amire valójában való. Nincs kizárva, hogy ez csak az én speciális elképzelésem. Úgy gondolom, hogy mindenki számára biztosítani kellene a lehetőséget az egységes használatra - ha nem tévedek ez volt az eredeti cél és ma is ennek kellene lennie - és aki nem kíván még így sem élni vele az majd kimarad belőle. Egyszerűen nem veszi igénybe.
Én készítenék egy ilyen felmérést az interneten, de így csak azok tudnának szavazni, akiknek van. Úgyhogy Nemzeti Konzultációra vagy Népszavazásra bocsájtanám ezt a kérdést, amit egy gyors teljes internethálózat kiépítésével illetve valamilyen azonosítókód kiadásával az emberek számára - pikk-pakk - olcsón, kihasználva a XXI.sz.i technika vívmányait meg lehetne oldani az interneten keresztül. Mert ez volt az eredeti terve a kormánynak.
Mára ennyi.

2014-11-03 hétfő

Már eleve 3 napos késésben vagyok, igaz november 01-02 szombat, vasárnap volt és ünnep is. Miről is vagyok lekésve?

Legyen, mivel valamit csak illik magamról írnom. 2014-10-30-ig álláskeresési járadékon voltam, ezt maximum 90 napra állapítothatja meg a a munkaügyi hivatal. Tulajdonképpen - teljesen mindegy, hogy mennyi a bedolgozott munka éveim száma, meg hogy az elmúlt 22 évemet mindössze három munkahelyen töltöttem el - a minimálbér után 53000.- álláskeresési járadékot állapítottak meg részemre.  November hónaptól ez az összeg csak kevesebb lehet, mert álláskeresőként nyilvántartásba maradok ugyan, de szociális ellátást fog utalni részemre az önkormányzat, ha benyújtom ez iránti igényemet, kérelmemet. Alanyi jogon már semmi sem jár. Röviden most ennyi, a többit majd lassan, közben.

Mindig mondtam /a “nagyonokosoknak”/  én, / a “nagyonostoba” / - csakhogy az “erőviszonyokat” már így az elején tisztázzuk -, hogy: “valamit tenni kell”.

Lehetne ez a fejezet címe vagy mottója. Csak iszonyat durván néz ki, mivel embertelen mennyiségű - saját bevallásuk szerint “jóakarói” - intelem kezd el kavarogni bennem a mondatot visszaolvasva. Ettől függetlenül a cím marad és folytatom a témát ezen a vonalon elindulva.

“Jóakaró” lehet bárki: barát, ellenség, társ, szülő, pár, férj, feleség, gyerek, rokon, munkatárs… A lényegen nem nagyon változtat, mert ugye nekünk mindig mindenki “csak jót akar”. Ha logikusan tudunk még az ilyen esetekben gondolkodni, akkor az következik, hogy: “ne azt nézd, hogy mit mond, hanem hogy, ki mondja”. Itt elbizonytalanodom: ez nem éppen fordítva van?

Térjünk vissza az elejére, hogy tisztán lássunk a kezdetek kezdetétől és vegyük sorba az alapoktól: “Induljunk a kályhától!” /ez sem rossz fejezet címnek - szerző/

1., Ki a “nagyonokos”?

2., Ki a “nagyonostoba”?

3., Mik az “erőviszonyok”?

3., Kit nevezünk “jóakarónak”?

4., Mindezt miért?

5., Mi az, hogy “valamit tenni kell”?

Szómagyarázat:

“nagyokos” - Szerény véleményem szerint - az a Magyarországon felsőfokú végzettséggel rendelkező ember, aki azáltal, hogy ezt a képzést elvégezte és még esetleg papírt is szerzett róla valahogy egy egészen más embernek tünteti fel magát, mint aki valójában.  Ebben van igazság, hiszen -  ki így ki úgy - hosszabb- rövidebb ideig állami pénzen vagy saját költségén finanszírozva, valamilyen képzésben részesült 3-4-5-6.../8-10!?/ éven keresztül azaz valóban nagyon okos, értelmiségi, amely nekünk

“nagyonostoba” - embernek nem adatott meg /valamilyen oknál fogva és itt nem képességbeli különbségekre gondolok.

Mindez kis kiegészítésre szorul, mielőtt bármely társadalmi réteget magamra haragítom. Semmi gondom senkivel, mert mindkét oldalon vannak iszonyat “jófejek” is, de:

• kinek, mikori a megszerzett tudása?
• képzi-e magát azóta?
• kinek, milyen eredménnyel sikerült elvégeznie az iskolát?
• szereti-e a szakmáját vagy “csupán” egy végzettséget, szakmát igazoló papír megszerzésére volt szüksége? /sokszor szülői vagy egyéb más kényszer hatására/

“erőviszonyok” -  a két csoport közötti - valós vagy valótlan - képességbeni különbségek alapján kialakult vagy nemkialakult kapcsolat

“jóakaró” - az az ember, aki megmondja nekem, hogy szerinte, hogyan kellene csinálnom és hogy ezáltal nekem mi a jó?

“Klassz, minek szól bele? Ez az én életem!” ….jön az első gondolat vagy mondat  zabolázatlanul, meggondolatlanul. Mivel sok esetben azonnal nem látom át a probléma egészét kompletten, amibe éppen belekeveredtem, így legelőször is elkezdem magam marcangolni, hogy minden miattam van. Éppen akkor jön egy “jóakaró”, aki segíteni próbálna rajtam, de abban az adott pillanatban többet árt, mint használ….

Stop, stop, stop! Kicsi vagy sok idő elteltével belátom magam is, hogy lehettem volna az adott esetben és pillanatban belátóbb és megértőbb is a “jóakaróval” szemben. Sok esetben előfordul, hogy ez már: késő bánat.

“ne azt nézd, hogy mit mond, hanem hogy, ki mondja” vagy fordítva?! - Bármennyire is erőltetem mindenkinek maga kell eldöntenie, hogy melyik a helyes, mert itt már kettéválik a gondolkodásunk. Pedig ez egy eléggé fontos döntés, hiszen könnyen befolyásolhatóak vagyunk mások gondolatai, ötletei által vezérelve és döntünk jól vagy rosszul a saját életünk felett, mely döntésünk  következményeit csakis magunknak kell viselnünk.

Következzenek itt a jóakaróim tanácsai a blokknak az  első - címadó - mondatával kapcsolatosan:

• Ne használj hosszú, összetett, bonyolult mondatokat!
• Kifejezően, egyértelműen, érthetően fogalmazz!
• Az írás jelek kifejezetten zavaróan hatnak olvasás közben, így lehetőség szerint kerüld őket!
• Saját szavaidat használd, ha mégis frázisokat akarsz puffogtatni, akkor azt egyértelműen fejtsd ki bővebben, hogy a további félreértések elkerülhetőek legyenek!

Marad az első mondat, ez lesz a fejezet cím: tanulságként.

Remélem a kezdeti lelkesedésed megmaradt és folytatod tovább az olvasást, de ha mégis abbahagyod, akkor is bízom abban, hogy előbb utóbb visszatérsz.

“Valamit tenni kell” és hogyan is helyes:“az a fontos, hogy ki mondja vagy az, hogy mit mond?”

Nagyon sokan érzik ezt így: “valamit tenni kell”. Konkrét példám a “nagyokosokkal” arról szól, hogy menjünk ki az utcára csendes, néma tüntetéssel. Fejezzük ki így nem-egyetértésünket  a döntéssel, ami ránk nézve kedvezőtlen. Válaszom erre egyszerűen annyi: korábbi beszélgetéseink során sorra elítélték azt az emberi viselkedés formát, mikor az emberek a nem-egyetértésük kifejezésére az utcára vonulást választották. Akkor most? A kérdés kölcsönös volt oda-vissza. A “nagyonokos” válasz a visszakérdezés: “mi mást tudunk tenni?” Az én válaszom: “Akkor ebbe a sorba már sokszor be kellett volna állni, mégsem tettük. Most, hogy érintettek lettünk mégis megtesszük…. “ Nem értem: Sokkal többet vártam a “nagyonokosoktól”, hogy valami valóban eredeti, nagyon okos gondolattal, ötlettel rukkolnak elő. El is vetették a néma tüntetés.

Na persze mielőtt még bárki, bármi olyat feltételezne, aminek köze nincs a valósághoz tisztázzuk, hogy természetesen nem miattam.

Folytatom inkább: eltelt néhány hónap, amióta nem dolgozom, azóta ezen eszem magam, hogy miért? Miért nincs olyan eszköz még a “nagyonokosok” kezében sem, amivel eredményt lehetne elérni? Mi lenne az a mai viszonyok között, ami rendelkezésünkre áll és emberi viselkedéshez méltó?

Egy nagyon fontosat elfelejtettem az elején leírni magamról, de szerintem még nem késő. Se politikai, se vallási elkötelezettségem nincs. Minden olvasóm szíve joga eldönteni, hogy igaznak vagy mesének - fantáziának - véli a leírásaimat. Viszont itt kell megjegyeznem azt is, hogy amennyiben bárki magára ismerne az csakis a véletlen műve lehet. /Véletlenek márpedig nincsenek, mert mindennek oka van és minden okkal történik - szerző/ Véleményem szerint: “ne azt nézd, hogy ki mondja, hanem azt, hogy mit mond”.

Te Kedves olvasóm eldöntheted és dönthetsz bárhogyan: a Te döntésed.

Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom /ez a lehetetlen - árnyaltabb változata-, ami szintén nem létezik - szerző/, hogy csak ez az egy megoldás létezik a mai társadalmi viszonyok között. A XXI.században a fejlett technikai vívmányok mellett:  menjünk ki az utcára. Valóban van realitása, de kiscsoportokban értelmét veszíti és jelentéktelennek tartom. Időközben megtörténtek a választások és megszülettek a választási eredmények. A saját gondolataimat írom, de kérlek Benneteket, ha arra érdemesnek tartjátok Magatokat: véleményezzétek szabadon írásomat. Bármit írhattok.

Nem tudom melyik pillanatban döntötte el vezetésünk, hogy létrehozza a parlamenti ⅔ -os többséget. /Itt még egy fontos információ rólam, hogy én a “nagyonostobák” közé tartozom, ugyanis nincs felsőfokú végzettségem./ Nem  követem a politikai, gazdasági eseményeket, így csak a végeredménnyel szembesülök, viszont elgondolkodtam ezen a dolgon. Hogyan ülhet a parlamentbe ⅔-os kormány párti képviselő testület, mikor a szavazó polgárok 40-50-/60!/%-a el sem megy szavazni? Senki sem köteles véleményt nyilvánítani: szíve, joga megteheti. A leadott szavazatok aránya nagy vonalakban fele-fele  a két párt között és néhány egyéb.

Szeretném, ha ezt mindenki megértené, aki eljut idáig az olvasásban, mert tudásom nekem sem sok van. Mindössze elgondolkodtam, mivel eszem az még van.

Lássuk csak kicsibe: tegyük fel, hogy van 20 fő. Dönteni akarnak egy dologgal kapcsolatosan. Mondjuk 10 fő úgy dönt, hogy neki mindegy, ezért nem is dönt. Marad 10 fő és ebből elég, ha 6 fő egyformán dönt és az ő döntésük kerül érvényre /50% + 1 fő/. A 20 fő véleményét/akaratát - amelyből 10 fő döntött és 10 fő nem élt a döntés jogával - a továbbiakban egy mindössze 6 fős csapat véleménye/akarata határozza meg.

Tehát van egy 20 fős társaság, amelyben mindössze 6 ember plusz 14 főt irányít, úgy, hogy csupán 4 fő vállalta a véleményét nyiltan ellentétesen. Egy ilyen helyzetben a saját életemben biztosan megtagadnám, visszautasítanám  a további együttműködést a közösség tagjaival. Elhagynám azt és másik közösséget keresnék.

Segítenétek abban, hogy egyértelműbb legyen mindenki számára, hogyan is történik ez a valóságban? Segítségeteket kérem abban is, hogy ebben a 20 fős társaságban, hogyan éreznétek magatokat a továbbiakban illetve mit tennétek?

Mára ennyi!

“A képzelet többet ér, mint a tudás!” Albert Eisten